Gazdag István: Szimulált demokrácia. A pluralitás paravánja mögé bújtatott totalitarizmus
2010, november 9 - 05:46 — varitamas
A valódi demokrácia egy olyan politikai rendszer, amelyben a népé a legfőbb hatalom. Napjaink parlamentáris rendszerei azonban már régóta bebizonyították, hogy csupán a valódi demokrácia karikatúrái. Valamennyi klasszikus görög szerző számára a demokrácia fogalma magába foglalja azt, hogy a nép vezetői sorsolással legyenek kiválasztva. Amint választás van, már csak egy oligarchikus rendszerről beszélhetünk, amelyben a választottak nem képviselik a nép reprezentatív mintáját és nem egyenlők a néppel: mások a szükségleteik, más a kultúrájuk, sőt mások a céljaik is. Noha valódi demokrácia sohasem létezett a modern korban, tapasztalnunk kell, hogy ahelyett, hogy e felé az ideál felé haladnánk, nagy lépésekkel távolodunk tőle, éspedig az általános közöny közepette.
A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.
A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja. Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek. Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb. A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.
Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.
A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával. Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.
Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal. Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.
Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.
Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.
Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket. A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra. A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.
„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.
A demokrácia a nyugati civilizáció sajátossága, azt is mondhatni, hogy a legbefejezettebb politikai teljesítménye. Analógiával élve, a demokrácia ugyanaz az európai civilizáció számára, mint az intelligencia az emberiség számára. Eredetileg az európai (görög, germán, skandináv, kelta) hagyomány összetevője, miközben a keleti politikai rendszereket a despotizmus jellemzi. Hegel nyomán Karl Löwith azt vallja, hogy Európa lényege éppen „ellenázsiai” szellemében van, abban, hogy általános elve az individualitás, vagyis az egyéni lét fontossága és e fontosság elismerése. A görögségben „legyőzetett az általános mint olyan, és felszámolódott a természetbe süllyedtség” (Hegel). A demokrácia és az európai szellem közötti bensőséges kapcsolatot mi sem illusztrálja jobban, mint az a tény, hogy noha az antik Görögországból jövő fénysugár kétségtelenül nem az egyedüli, amely megvilágítja korszakunkat, nélküle azonban az európai tudat és civilizáció, amely mára jutott el (nem minőségi értelemben vett) csúcspontjához, teljességgel felfoghatatlan lenne.
A demokrácia tehát szemben áll a zsarnokság vagy oligokrácia („egy kisebbség uralma”) minden formájával, viszont egyáltalán nem áll szemben az arisztokráciával (itt: „a legjobbak uralma”), amely a görögök számára mindenekelőtt egy kormányforma volt, és Arisztotelész szerint éppen hogy kiegészítik és áthatják egymást, a látszólagos ellentétek komplementaritásának logikája szerint. A modern nyugati demokráciák valójában oligokráciák, még pontosabban plutokráciák, amelyekben a hatalomra jutást és a hatalom gyakorlását a pénz kondicionálja. Egy korrupt és karrierista kasztba tömörült politikai osztály uralja őket, a valódi hatalmat pedig nem a nép állítólagos képviselői gyakorolják, hanem ellenőriz(het)etlen technokraták, gazdasági és pénzügyi döntéshozók, szupranacionális lobbik. A pluralitás paravánja mögött egy álcázott totalitarizmus valósul meg: a parlamentáris jobb- és baloldal valójában egy kvázi-egypártot alkot, egy hivatalos „alkotmányos ívet”, amelybe kizárólag a politikailag korrekt programok férnek bele, vagyis azok, amelyek az oligokrácia érdekében és az uralkodó ideológia szellemében születtek. „Ami napjaink polgári szellemiségét jellemzi, az teljes érdektelensége az emberi sors problémája iránt. Az embert csaknem teljesen kiküszöbölték a gazdasági értékek asztaláról: az egyedüli dolog, ami iránt még érdeklődnek, az az árképzés, a termelés, a szállítás folyamata. „Fiat productio, et pereat homo!” – határozta meg Werner Sombart máig ható érvénnyel korszakunk sajátos politikai krédóját, amelyet egy szóval „polgárizmusnak” (bourgeoisisme) neveznek. Ez nem más, mint a kispolgárság jellegzetes mentalitása, amely átterjedt a modern társadalom egészére, függetlenül a társadalmi osztályoktól. A népi és az arisztokratikus szellemiséggel egyaránt szembenálló polgárizmus legfőbb jellemvonása az, amelyet Konrad Lorenz „halálos langyosságnak” nevezett, vagyis az érdek morálja, az azonnali jólét individualista hajszolása, az efemer divatok iránti érzékenység, a kockázatvállalás elutasítása, az önfitogtató konzumerizmus, az uralkodó ideológiához való szolgai alkalmazkodás, a politikai korrektség látszatának vágya, a hazafiasság és az etnikai öntudat teljes hiánya, kulturális sznobizmus, számító szellem, nárcisszizmus, látszathumanizmus, a pénz uralkodó szerepe az értékskálán, a szakralitás és az ideák iránti érzéketlenség stb. A modern kispolgár a jelenlegi társadalom kulcsfigurájaként „menőnek” tűnik ugyan, de valójában elképesztő konformizmust tanúsít, és így a „demokratikus” szoft-totalitarizmus által végrehajtott intellektuális süllyedésnek egyszerre célpontja és főszereplője. „A polgár az antihős, aki a furfangot, a kereskedést, a pénzt, a simliskedést használta, és emberként lealacsonyodott, hogy polgárrá váljon” (Jean Cau). Eredetileg az ő igényeire szabták a klasszikus polgári demokráciát, amely amerikanizált formájában mára kötelező etalonná vált világszerte, és eklatáns példát szolgáltat az autentikus demokrácia plutokratikus elfajulására.
Vele szemben egészen az i. e. V. századig és a görög államig kell visszamennünk az időben, hogy felleljük a valódi demokrácia lényegét, amelynek első és legteljesebb meghatározása Periklész nevéhez fűződik. Az első peloponnészoszi háború elesettjeinek tiszteletére mondott halotti beszédében Periklész védelmébe veszi Athén intézményeit, mint amelyekért érdemes az embernek az életét is feláldoznia. Beszéde kezdetén meghatározza a demokrácia két alapelvét, amelyek szerinte a törvény előtti egyenlőség (izonómia) és a vélemény szabadsága (izegória). Minden valóban demokratikus, tehát a jogegyenlőséget és a törvényességet képviselő rendszernek ez a sine qua nonja. Periklész és kortársai számára azonban az egyének egyenlősége nem jelent társadalmi egyenlőséget, hanem „csupán” törvény előtti – vagy modern fogalommal élve: procedurális (vagyis a peres eljárásban érvényesülő) – egyenlőséget. „A (törvények) tekintetében minden athéni egyenlő… Egyenlőek az egyének közötti nézeteltérések megoldásában, egyenlőek a méltóságok betöltésében, amelyek az érdemeknek járnak, nem pedig az osztálynak”, fogalmazta meg Periklész az egyéni érdemekre építő demokrácia (meritokrácia) tételét, és az általa meghatározott kritériumok szerint a mai politikai rendszerek többé már nem demokráciák, mert bennük az egyenlősítő megszállottság (egalitarizmus) helyettesíti a procedurális egyenlőséget, a közfunkciókat pedig nem az érdem, hanem kizárólag az ideológiai konformizmushoz való hűség alapján töltik be.
A demokráciafogalom lexikális meghatározása önmagában is árulkodó az idők folyamán bekövetkező lényegi változás tekintetében. Eszerint a demokrácia 1. a régi Görögországban (olyan) politikai rendszer, amelyben az állampolgárok gyakorolták a szuverenitást és birtokolták a hatalmat; 2. (olyan) politikai rendszer, amelyben a nép megválasztja képviselőit. Jól látható tehát, hogy régen valódi, de csak az „állampolgárokra” korlátozott demokrácia volt, míg napjainkban a nép (elvileg tehát mindenki) „megválasztja képviselőit”, de már nem szuverén és nem birtokolja a hatalmat. Manapság túl sokan tévesztik össze a parlamentarizmust a demokráciával. Kérdés, hogy a parlamentarizmus valóban létezik-e? Nem kellene-e inkább „párturalomról” (partitokrácia) beszélni? Egyesek ugyanis olyan versenyrendszerként határozzák meg a demokráciát, amelyben pártok versenyeznek a hatalomra jutásért, de ezáltal összekeverik az eszközt és a célt, amennyiben a hagyományos pártokat valójában a hatalom meghódításra szánt hadseregekként (hierarchikus, adminisztratív és kevéssé demokratikus szervezet) fogják fel.
Egyébként a parlamentáris rezsimekben mindig egy (állítólagos) elit sajátítja ki a hatalmat, amelyet úgymond a nép nevében gyakorol, „de mindenki tudja, hogy a demokratikus államforma a tőkések uralmát takarja” (Hamvas Béla). Senki sem állíthatja ugyanis, hogy a megválasztott képviselők hűen leképezik a népet, mint ahogy komoly kételyek merülnek fel a tekintetben is, hogy egyáltalán rendelkeznek-e valós hatalommal. Akárhogy is van, világos, hogy egy oligarchikus típusú rendszerben élünk, amelyben a hatalmat kevesek birtokolják – vagy inkább bitorolják, az elbutított többség, a manipulált csőcselék nevében (ochlokrácia vagy lumpendemokrácia). A tapasztalat megerősíti Robert Michelsnek a múlt századelőn kifejtett tézisét, miszerint a politikai pártok lényegében az oligarchia vastörvényeinek engedelmeskednek (Zur Soziologie des Parteiwesens in der modernen Demokratie, 1911). Egyébként ugyancsak Michels volt az, aki már akkoriban diagnosztizálta a szociáldemokrácia mára krónikussá váló betegségét, és a szindróma meghatározására az „elcsontosodás” (verkalkung), „elboncosodás” (verbonzung), „elpolgárosodás” (verbürgerlichung) kifejezéseket használta. Látleletének érvényét a lényegében a hazai és külföldi nagytőkések (oligarchák) érdekvédelmi szervezeteként működő MSZP állapota is megerősíti.
Az oligarchia több formában is gyakorolhatja az egyeduralmat. Ezek közül az egyikhez újabban az Egyesült Államok szolgáltat iskolapéldát, és mivel a világ vezető demokráciájáról van szó és köztudottan mindig a fejétől bűzlik a hal, lefogadható, hogy rövidesen máshol is utánozni fogják. Az úgynevezett politüranniáról van szó, vagyis a választási komédia és a pozíciók családon belüli átörökítésének kombinációjáról. Arisztotelész számára a politürannia akkor valósul meg, mikor a hatalom néhány kézben koncentrálódik és átöröklődik. Az örökös oligarchák kollektív zsarnokként viselkednek (innen az elnevezés), és Arisztotelész még azt is megjegyzi, hogy „ez a rendszer az örökösödés elvét egyesíti a törvény uralmát helyettesítő bírói önkénnyel”. (E tekintetben a jelek szerint már mi is felzárkóztunk Amerikához, l. „A Cserni-szindróma”, Magyar Demokrata, 2004. október 14.) Logikus, hogy a politürannuszok küzdenek a véleménynyilvánítás szabadsága ellen, amely a valóban szabad, vagyis a médiamanipulációtól mentes választások révén veszélyeztetné hatalomátörökítési gyakorlatukat. Ezért manapság már se szeri, se száma a véleményvétséget visszaállító és a politikai konkurenciát korlátozó törvényeknek.
Demokrataként pózoló zsarnokaink manapság jóval túlmennek a vélemények egyszerű elnyomásán, és már csírájában igyekeznek elfojtani minden kritikai szellemet, hogy lehetetlenné tegyék az állampolgárok számára a valóság felismerését. E célból olyan kipróbált és jól bevált technikákat alkalmaznak, mint az oktatás lefelé történő nivellálása, a szórakoztatás útján megvalósított agymosás („a propaganda ugyanaz a demokráciában, mint az erőszak a diktatúrában”, mondta Noam Chomsky), a lélekromboló pszeudokultúrák terjesztése és a közbiztonsági helyzet romlása által kiváltott közvetett terror. Mindez a magánszférába való visszahúzódásra készteti az állampolgárt (ez az ún. cocooning). A folyamat betetőzéseként azután a magánszférát a média révén (talk- és „valóság”-showk) közszemlére, az állampolgárt pedig ugyancsak a média révén infantilizált rabszolgává teszik, aki miközben beleskelődik mások kulcslyukán, elfelejt kitekinteni a világ dolgaira, s ezáltal nemcsak a demokráciában való aktív közreműködésre válik képtelenné, hanem választott képviselői ellenőrzésére is. Ha a demokrácia elveszti de facto-jellegét, hiába hivatkozik de iure-jellegére, akkor sem lesz több, mint a demokrácia szimulálása.
Annál is inkább, mert mára a törvényhozó hatalom is alárendelt szerepbe kényszerült a végrehajtó hatalommal szemben, holott Montesquieu a Törvények szellemében (1748) éppen a hatalmi ágak szétválasztásában és egyenjogúságában jelölte meg a zsarnokság elkerülésének elengedhetetlen posztulátumát. Ahogyan azt joggal állapítja meg Friedrich von Hayek Jog, Törvénykezés és Szabadság c. monumentális művében, a politikai ellenőrzésnek és a törvénykezésnek a törvényhozói hatalomra háruló kettős funkciója megfordította a törvényhozó és végrehajtó hatalom közötti erőviszonyt, éspedig ez utóbbi javára: a törvényhozó hatalom immáron nem tesz mást, mint elismeri és legitimálja a végreható hatalom által kifundált terveket. A törvények tehát kormányzati eszközzé váltak, ami nemcsak számuk folyamatos növekedését magyarázza, hanem a törvényszövegek krónikus instabilitását, rövidlátását és gyakran kétes szerkezeti minőségét is. A törvények immáron nem a szokással vagy a népakarattal vannak szinkronban, hanem éppen ellenkezőleg, egyre inkább az erkölcsök megváltoztatását célozzák!
Az oktatásnak kell felkészítenie a lakosságot erre a sajátos, demokráciának álcázott diktatúrára. Az olyan iskola ugyanis, amely tudatos állampolgárt képez, akadályt jelent a diktatúra útjában. Mindig lesznek persze elitiskolák a vezetőképzéshez, de a közoktatásnak a jövő önkéntes rabszolgáit kell felkészítenie várható sorsukra. A középszerűség oktatásának főbb elemei: 1. A beszédkészség blokkolása és a nyelvművelés (retorika) elhanyagolása, mert aki rosszul fejezi ki magát, az képtelenné válik a hatásos közéleti szereplésre (l. Medgyessy). 2. A történelmi destrukció, vagyis a történelem kronológiai vonalának eltüntetése. Az egyénnek nem szabad elhelyezkednie az időben, hogy ne tervezhessen a jövőben. A történelem megszűnik létezni, az ember csupán az örökös jelenben él. 3. A filozófiai, politikai és gazdasági információ, ha egyáltalán még létezik, pusztán irányított lehet, egy manicheista világképhez igazodva. Egyik oldalon van a Jó, másikon a Rossz, ez utóbbit a „fasizmus” testesíti meg, és egy fasisztával ugyebár nincs helye vitának. 4. A logika oktatása elkerülendő, mert óhatatlanul is a kritikus gondolkodás kibontakozásához és szellemi disszidenciához vezet. Az emlékezés egyesek privilégiumává, mások kötelességévé vált, de ez utóbbiak csak arra emlékezhetnek, amire az előbbiek emlékeztetik őket. 5. A „siker iskolájának” lehetővé kell tennie, hogy minél többen szerezzenek diplomát. Az iskola tehát többé már nem a legjobbak kiválasztása intelligenciájuk, tehetségük és erőfeszítéseik függvényében. A szelekció olyasféle kritériumok alapján történik, mint nepotizmus, társadalmi státusz, rendszerhűség, gondolati szervilizmus. 6. A szibaritaképzés általánossá tétele érdekében a kitartás, az önfegyelem és az elvhűség mint „reakciós” és antipragmatista értékek száműzendők, hiszen az elpuhult tömegember jobban irányítható, mint a jellemszilárd egyéniség.
„A tudományos ismeret nem objektív; akárcsak a civilizáció, egy összeesküvés. Számos tényt elvetnek, mert zavarnák az uralkodó nézeteket. Egy inkvizíciós rendszerben élünk, amelyben a leggyakrabban alkalmazott fegyver a nonkonform valóság ellen a nevetéssel kísért megvetés” (Pauwels/Bergier: Le matin des magiciens, Gallimard, Párizs 1960). Napjainkban az információt „destrukturált”, felszínes módon tálalják, ráadásul olyan ütemben, amely megakadályoz minden reflexiót, mindenekelőtt pedig elfogult és kifejezetten ideologikus szempontból. Az audiovizuális médiában nagyon ritkán találni pertinens információt, az írott sajtóban ugyan valamivel jobb a helyzet, de az „igazság” ott is feltárás és dekódolás eredményeként bukkan a felszínre, mert az újságírók sokkal inkább aktivisták, mintsem professzionalisták. „Még egy évszázad zsurnalizmus, és minden szó hamissá válik” profetizálta egykor Nietzsche, és ebben sem tudott tévedni. Az utóbbi napok eseményei is azt bizonyítják, hogy a zsurnaliszta mára betöltötte gyászos szerepét mint a konformizmus apologétája, a demokratúra samesza, a rendszer szikofantája, a szabadgondolkodás sírásója, a gyávaság szinonimája. A jövő tehát kétségkívül a csontosjánosoké.
MD 2004. X. 28.
Forrás: www.antidogma.hu/node/117
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése